KŐTÁR - díszítőelemek
Az alagútban kiállított közel száz építészeti díszítőelem az Országház külső és belső homlokzatairól származik, ahova legkésőbb 1895 decemberéig kerültek fel. Az ornamentális és figurális épületdíszek, építészeti tagozatok döntő többsége Marhenke Vilmos mai Kossuth Lajos téren kifejezetten az építkezés idejére felállított műhelyének kőfaragóitól származik, kivételt ez alól csak a néhány pirogránit és fémlemez dísz, szobor képez. Ezek az alakok, többezer itt ki nem állított egyszerű tömbkővel együtt az épület átadása óta eltelt időszakban, a rekonstrukciós munkák során kerültek le véglegesen a homlokzatról.
Az Országház, mint korának minden reprezentatív köz- és magánépülete kőburkolatos homlokzattal rendelkezik, amelyet nem vékonysága, hanem szerkezeti szerepe miatt hívunk csupán burkolatnak, hiszen a terhek hordására tervezett falmagot hagyományos égetett agyagtéglák képezik a két Duna parti torony kivételével, melyek teljesen kőszerkezetűek. Összesen több mint félmillió méretre vágott és részletformákkal díszített, faragott kőelemből áll össze a Steindl Imre tervezte neogótikus országgyűlési palota. Az építésziroda tagjainak szinte minden részletet meg kellett tervezniük, mielőtt azt a munkások a történelmi Magyarország bő tucatnyi tájáról érkező kőanyagból elkezdték volna kimunkálni. Az igazán időigényes feladat pedig ez volt. A kőfaragó vállalkozók – a főleg a tömbkövekért felelős Hauszmann Sándor és a már említett Marhenke Vilmos – szinte versenyt futottak a kivitelezésért felelős kőművesekkel, hogy a minden télre leálló építkezésnek elég alapanyagot tudjanak biztosítani a késő őszi munkaszünet beálltáig. Ezért sok más munkanemmel szemben nem csak hogy egész évben dolgoztak a kőfaragók, de igyekeztek gépesíteni is a kővágás, a nagyolás folyamatát.
Az építkezést irányító építési iroda és az Országházépítő Bizottság minőségük alapján osztályozta is a köveket: kemény, középkemény és puha csoportokba sorolva őket. Természetesen az előbbieket több, az utóbbiakat kevesebb idő igénybevételével lehetett a tervileg előirányzott formába hozni. Amikor 1891-ben arról született döntés, hogy a millenniumi ünnepségekre készüljön el kívülről teljesen, belülről pedig részben az épület, fel kellett gyorsítani a kivitelezést, ezért sok helyen inkább középkemény és a puha köveket kezdték el felhasználni. Bár 1896-ra valóban sikerült elkészülni, ennek ára egy évtizeddel később már meglátszott. Alig pár évvel korábban vették véglegesen használatba az épületet a főrendi- és képviselőházak tagjai, a homlokzat leginkább időjárásnak kitett, apróbb gótikus díszei potyogni kezdtek. Az 1930-as években már számos helyen volt szükség állványról végzett javításra, az egyik dunai tornyot pedig jelentősen vissza kellett bontani.
A módszeres kőcsere a második világháborús károk után vált elodázhatatlanná, így az 1950-es évektől szinte folyamatosan állvány borította az épület valamely szakaszát. A 1960-as évektől zajlott a részleges kőcsere a város felőli oldalon, majd 1990 után került sor a sokkal kevésbé védett dunai homlokzatra. A köveket minden esetben az eredetinél sokkal keményebbekre, így tartósabbakra cserélték. Az épület rakparti képét több mint fél századig csúfító kőfaragó műhelyeket a rekonstrukciós munkák 2014-es befejezését követően, minden más állványzattal együtt el lehetett bontani, azóta csodálhatjuk egykori teljes szépségében az Országházat.
