1351es törvények - Országgyűlési Múzeum

Nagy Lajos 1351. évi törvényei

1351. ÉVI TÖRVÉNYEK

Az alábbi szűrőkre kattintva olvass bele a híres oklevélbe, és ismerd meg Nagy Lajos legfontosabb intézkedéseit!

Teljes szöveg

Nemesi jogok

Egyház

Jobbágyok

Öröklés

Peres ügyek

Királyi bevételek

Adók

Vámok

Legfontosabb rendelkezések

Keletkezés

Előbeszéd

Lajos, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya, Salerno fejedelme és a szent Angyalhegyi hűbérbirtok ura.

1. § Krisztus valamennyi most élő és jövendőbeli hívőjének, kik jelen oklevelünket olvasni fogják, üdvöt abban, aki a királyoknak szerencsés uralmat és győzelmes diadalt biztosít.

2. § Tudvalevő, hogy a királyi méltóság trónja és hatalma akkor szilárdul meg, ha az alattvalók békéiéről és nyugalmáról előrelátó körültekintéssel gondoskodás történik, sőt, [ha] azon felül más királyok által – kegyes megfontolással – engedélyezett kiváltságaiknak az elismerésével, nemkülönben megerősítésével bőkezűen illő jutalomban részesítik őket.

3. § Mert a bizalomnak a megtartása, amely eredetét – az ész követelményeként – önmagában bírja, a természet törvényeinek megfelelően akkor lesz tartós, ha az uralkodónak országlakói iránt tanúsított jóindulata az alattvalók irányában folytonosan erősödik olyannyira, hogy hacsak az élet szikrája ki nem alszik, a hűség elevensége nem gyengül meg a testben.

A törvény első része egy emelkedett hangvételű bevezető, azaz arenga (ennek helyét veszi át a modern korok törvényeiben a praeambulum). Az oklevél bevezetője leírja, hogy a törvény I. Lajos uralkodása alatt született, illetve azt is, hogy a király mely országok felett uralkodott. Az előbeszéd alább azt is részletezi, hogy milyen okok vezették a királyt a törvény meghozatalára.

4. § Ezért jelen soraink rendjében mindenkinek a tudomására kívánjuk hozni, hogy országunk báróinak, nemkülönben előkelőinek, valamint nemeseinek a gyülekezete és ugyanazoknak az egyeteme királyi színünk elé járulva, miután a magunk s országunk minden szerencsés és mostoha körülményei közepette Felségünk iránt a leghívebb igyekezettel és szent buzgalommal tanúsított és tettekre váltott hűségüket, valamint hív szolgálataikkal szerzett kiváló érdemeiket felsorolták, és emlékezetünkben felelevenítették, bemutatták nekünk a felséges fejedelemnek, András úrnak, III. Béla király fiának, Magyarország egykor dicsőséges királyának, boldog emlékezetű ősünknek és elődünknek egy saját aranypecsétjével megerősített s – miként az említett oklevélből kiviláglott –

Szent István, a magyar nemzet királya és apostola

által nekik adott szabadságaikat megújító és megerősítő kiváltságlevelét, az alább következő tartalommal.

I. Lajos király uralkodása idejéből egyetlen országgyűlést ismerünk, amelyre 1351-ben került sor. Feltűnő, hogy a szöveg szerint az ország főpapjai (tehát az érsekek és püspökök) nem vettek részt, csupán a bárók és a nemesek jelentek meg, aminek pontos oka nem ismert. A városi polgárság csak a későbbi évszázadokban nyerte el az országgyűléseken való megjelenés jogát.

5. § Egyetértőleg és közös akarattal alázatosan könyörögvén felségünknek, hogy azt elfogadván, magunkévá tévén és jóváhagyván, jelen oklevelünkbe szóról szóra átíratva, a benne foglalt minden szabadságukkal együtt – egyedül csak az alább ismertetendő egyetlen cikkelynek a kivételével – megerősíteni, s az említett oklevélben felsorolt ezeket a szabadságokat királyi jóindulatunk kegyességéből kifolyólag királyi hatalmunknál fogva megújítván őket, kiváltságlevelünk által, azok élvezetében és birtokában, örökre biztosítani méltóztassunk. Tartalma a következő: [következik II. András király 1222. évi Aranybullájának szövege.]

II. András fentebb idézett aranypecsétes oklevelének mára sajnos már egyetlen példánya sem maradt fent. Az 1351-es megerősítésének jelentőségét a benne foglalt újabb kiváltságok mellett az is növeli, hogy az Aranybulla hiteles szövegét I. Lajos oklevele szó szerint idézi és hivatkozik rá, és ezzel megőrizte az utókor számára.

9. § Mi tehát országunk említett báróinak, előkelőinek és nemeseinek a kérését királyi kegyes jóindulattal meghallgatván, miután fontolóra vettük, és emlékezetünkben felfrissítettük hűséges engedelmességüket és legőszintébb szolgálatkészségüket, mellyel a mi és országunk minden szerencsés és mostoha körülménye közepette, különösen pedig akkor igyekeztek felségünknek a tetszését megnyerni, és magukat mindenképpen kedvessé és kedveltté tenni, amikor nagyon kedves fivérünk, a néhai boldog emlékezetű András úr, Jeruzsálem és Szicília királya ártatlan vérének a megbosszulása végett – akinek szörnyű halála csaknem az egész földkerekség tájait és tartományait töltötte be keserűséggel – velünk együtt Szicíliának említett országába menvén, a legnagyobb hűségüktől gyámolítva, rettenthetetlenül a sors nem sejtett csapásainak és különféle személyes veszedelmeknek tették ki magukat,

10. § kérésüknek eleget tenni és óhajukat teljesíteni akarván, hogy őket hasonló hű tetteknek odaadással való véghezvitelére serkentsük, legkedvesebb ősünknek és elődünknek, András király úrnak előbb említett aranypecsétjével megerősített, minden gyanútól teljességgel mentes, szóról szóra ide közbeiktatott oklevelét, a benne leírt minden szabadsággal együtt elfogadván, magunkévá tévén és jóváhagyván;

I. Lajos király öccse, András herceg a nápolyi trón örökösének, Johannának a férjeként élt Itáliában, míg 1345-ben meg nem gyilkolták. A bosszúra hivatkozva a magyar király két hadjáratot is indított Nápoly ellen (1347–1348-ban és 1350-ben), és noha csak rövid időre, de Nápoly is magyar fennhatóság alá került. A hadjáratokban számos magyar nemes is részt vett, hűségükért cserébe pedig jutalmat vártak. Ahogy arra a törvény szövege is hivatkozik, az országgyűlés eredményeként született oklevél célja a királyhoz hű nemesek megjutalmazása volt. Vitézségükért cserébe Lajos király megerősítette II. András Aranybulláját, melyet ekkor már a nemesség kiváltságainak legfőbb jogforrásaként tartottak számon.

11. § kivéve egyedül ugyanazon kiváltságlevélből az előbb említett módon kirekesztett egyetlen cikkelyt, azt tudniillik, „hogy az örökösök hátrahagyása nélkül elhaló nemeseknek jogukban és szabadságukban áll birtokaikat még életükben és haláluk esetére az egyházaknak vagy másoknak, akiknek akarják, átadni vagy hagyományozni, eladni vagy elidegeníteni,” éppen ellenkezőleg: egyáltalában ne legyen joguk ezt megtenni, hanem birtokaik a jog szerint és törvényesen, tisztán és egyszerűen, minden ellentmondás nélkül legközelebbi atyafiaikra, nemzetségeikre

háramoljanak

I. Lajos király egyetlen cikkelyt nem újított meg az Aranybullából, melyet az 1351. évi törvény nem szó szerint idéz. A középkori magyar birtokjog már II. András korában is királyi beleegyezéshez kötötte, hogy az örökös nélküli halálra készülő nemesek rendelkezhessenek vagyonuk sorsáról, aminek az volt az alapja, hogy az ilyen vagyon örökösének a király számított. II. András az 1222. évi Aranybullában valójában kizárólag az akkor még a nemesektől megkülönböztetett és „királyi szerviens” néven emlegetett kisbirtokosoknak engedélyezte a vagyonuk feletti rendelkezést, ennek elmaradása esetén azonban az általános elvnek megfelelően a vagyon a rokonokat illette, rokonok hiányában pedig a királyt. IV. Béla 1267. évi törvényében a nemesekkel azonos jogok birtokosainak ismerte el a korábbi királyi szervienseket, így célszerű volt tisztázni a „nemesi jogok” pontos tartalmát. Az 1351. évi törvény a létező gyakorlattal megegyező szabályozása tehát nem újonnan vezeti be az „ősiség”-et, hanem egyfelől reagál az időközben bekövetkezett társadalmi változásokra, másfelől védi a királyi hatalom érdekeit. A törvény megerősítette a király öröklési jogát, amit jelentősebb hagyatékok esetén érvényesített is, a birtokkal való szabad rendelkezésre pedig csak egyedi királyi kiváltság adott lehetőséget.

12. § a fent említett András király úr bullás kiváltságlevelének a tartalma szerint megerősítvén, és ugyanazon szabadságokat a fenséges fejedelemasszonynak,

Erzsébetnek

, ugyanazon kegyelemből Magyarország királynéjának, a mi legkedveltebb anyánknak a szíves hozzájárulásával, valamint ugyanazon báróinknak a tanácsára készséges királyi egyességünkből megújítván, elrendeltük, hogy örökre ezeknek élvezetében és birtokában maradjanak.

Erzsébet királyné férje, I. Károly életében kevés, de az idő előrehaladtával növekvő befolyással rendelkezett. A fiatalon, 16 éves korában trónra került fia, I. Lajos uralkodása idején befolyása, különösen a kezdeti években erőteljesen érvényesült, amit az is bizonyít, hogy I. Lajos okleveleiből ritkán maradt el annak megjegyzése, hogy döntéseit anyja egyetértésével hozta.

13. § Ezenfelül, ugyanazon országlakóink nyugalmasabb állapota és békés java érdekében, ugyanazon anyánk akaratából és ugyanazon báróinknak a tanácsára szokott jóindulatunknál fogva elhatároztuk, hogy részükre még az alant felsorolt szabadságokat adjuk és engedélyezzük:

Az Aranybulla rendelkezéseinek újbóli megerősítésén túl (leszámítva a birtokokkal való szabad rendelkezés jogát), a király további kiváltságokkal jutalmazta hűségéért a nemességet. Mint látni fogjuk, ezek nem jelentettek nagy lemondást az uralkodó részéről, sőt egyes rendelkezések valójában a király érdekeit szolgálták.

I. törvénycikk
Az egyháziak a nemesek ellen – per alatt álló ügyben – egyházi fenyítéket nem alkalmazhatnak

Hogyha a

prelátusok

vagy más egyházi férfiak valamilyen ügyben országunk nemesei ellen országunk valamely bírájának a jelenléte előtt fellépnek és perlik őket, akkor abban az ügyben, amely miatt a per folyik, a per tartama alatt a királyi felség tudta és tudomása nélkül velük szemben sem egyházi tilalmat nem alkalmazhatnak, sem pedig – miként ezt eddig tenni szokták volt –, ellenük egyházi kiközösítést tartalmazó ítéletet nem hirdethetnek ki
1. § És ha ugyanazon egyházi férfiakat vagy

prelátusokat

– a törvényes út betartásával – az ország valamely bírájának a jelenléte előtt törvényesen elmarasztalják, akkor tüstént ugyanazon sérelemért járó büntetéssel sújtsák őket, amellyel ellenfeleiket igyekeztek megterhelni, illetve sújtani.

Az uralkodó ebben a cikkelyben annak lehetőségét zárja ki, hogy a nemessel pereskedő egyházi személy a per lezárása előtt egyházi fenyíték kimondásával gyakoroljon nyomást perbeli ellenfelére. A cikkely az egyházi fenyítékek két fő fajtáját említi. A „tilalom” lelki javaktól tiltja el a bűnösnek találtat (jellemzően a szentségek kiszolgáltatását tagadják meg, így lehetetlenné válik például a házasságkötés, istentiszteleten való részvétel stb.). Súlyosabb fenyíték volt a kiközösítés, mely az egyházból és a hívők közösségéből zárja ki a bűnöst, eltiltva a vele való társadalmi érintkezés bármely formáját. Meghatározott feltételek esetén feloldható volt mindkét fenyíték. Az egyház gyakran alkalmazta e fenyítékeket érdekei érvényesítése érdekében, olykor politikai fegyverként is.

II. törvénycikk
A főesperesek a meggyilkolt ember eltemetéséért semmit se követeljenek

És az olyan embereknek az eltemetéséért, akiket valaki vagy valakik meggyilkoltak, a

főespereseknek

ne legyen szabad egy

márkát

követelni, mint ahogyan káros szokás alapján tenni szokták.

Az elhunytak eltemetésének költségeit a középkorban is a hozzátartozóknak kellett magukra vállalni. A gyilkosság áldozatainak temetése esetében más volt a helyzet: az egyház számára méltánytalan lett volna egy ilyen gyászos eset haszonszerzésre való használata, így ilyenkor a törvény elvárta, hogy pénzjuttatás nélkül temessék el a halottat.

III. törvénycikk
A törpe

konventek

a birtokjogi oklevelek kiállításával hagyjanak fel

A törpe

konventek

is hagyjanak fel a birtokok elörökítésével kapcsolatos okleveleiknek a kibocsájtásával, és pecsétjeik híjával legyenek minden megerősítő erőnek.

A törvénycikk a magyar középkor közhitelességi szervezetének ügyében hoz rendelkezést. Közhitelt élvező, s így, szükség esetén bíróságok előtt bizonyítékként felhasználható oklevelek kiállításával a középkorban egyházi intézmények is foglalkoztak, ezen intézmények egyik fajtáját alkották a konventek. Az ilyen tevékenységet folytató egyházi intézményeket nevezték

hiteleshelyeknek

. A törpe, azaz kisebb konventeket tiltja el a törvény a

hiteleshelyi

tevékenység folytatásától – külön is megemlítve a birtokok elidegenítésére vonatkozó oklevelek kiállítását —, mert azok nemcsak azért voltak kisebbek, mert kevesebb szerzetes élt bennük, hanem azért, mert jellemzően anyagi hátterük is ingatag volt, így valós lehetett annak veszélye, hogy megvesztegethetők, a közbizalom elvesztése viszont a rendszer működőképességét veszélyeztette. Az okleveleket pecséttel volt szokás hitelesíteni, így a

hiteleshelyi

tevékenységtől eltiltott konventek okleveleit 1351 után a bíróságok már nem fogadták el bizonyítékként.

IV. törvénycikk
A

kamara haszna

elrendeléséről

Kamara haszna

címén pedig miként a hírneves fejedelemnek, Károly úrnak, Magyarország egykori királyának, boldog emlékezetű legkedvesebb atyánknak az idejében minden egész háztelek után három

garast

fizettek, úgy most is a mi kamaránkban verendő három

garast

fizessenek, mely

garasoknak

mindegyike hat széles

bécsi [dénárnak]

az értékében és súlyában kamaránk hat

dénárjával

legyen egyenlő, és ezen

garasokból

14 darab egy

fertónak

számítson.
1. § Azonban a megállapított összegen felül

dénárokat

– tudniillik az adókirovás munkadíjaképpen – és élelmiszereket elfogadniuk nem szabad.

Nagy Lajos lényegében az apja, I. Károly által örökölt adórendszert használta maga is. A korábbi pénzrontásokból származó királyi jövedelmek helyett rendszeres kapuadót szedett, melynek mértéke jobbágyportánkként három ezüstgaras volt. Az egyértelműség kedvéért az uralkodó pontosan meg is határozta a fizetendő garasok értékét a többi forgalomban lévő pénzhez képest. A királyi kincstár bevételeinek ilyenfajta pontos meghatározása nemcsak a király érdeke volt, de az adófizetőket is védte az esetleges túlkapásokkal szemben, hiszen ezáltal tudták, hogy pontosan milyen anyagi terhekkel tartoznak a király felé.

V. törvénycikk
Azokról, akik a kamara haszna fizetése alól fel vannak mentve

A saját birtokaikon lakó

villicusokat

és

szervienseket

, valamint a

szolgákat

a kamara hasznának a kivetői ne adóztassák meg, s rajtuk a kamara hasznát ne hajthassák be.
1. § És általánosságban szólva, három

garasnál

többet ne fogadjanak el, és ne csikarhassanak ki.

Ez a törvénycikk meghatározza azok körét, akik mentességet élveznek a kamara haszna megfizetése alól. Ezenkívül a törvény leszögezi, hogy a fentebb meghatározott három garas adón túl az adószedők senkitől nem hajthatnak be többet.

VI. törvénycikk
A kilenced fizetésérül és behajtásáról

Ezenkívül bármely néven nevezett minden

szabad faluban

, sőt, még az

udvarnoki

és királynéi falvakban élő valamennyi szántóvető és szőlőbirtokos jobbágyainktól is — kivéve a

fallal övezett városokat

– ezek minden terményének és borának a kilencedrészét fogjuk beszedetni, és a királyné asszony is be fogja hajtatni, és a fent említett bárók és nemesek bármely birtokaikon élő minden szántóvető és szőlőbirtokos jobbágyuktól hasonlóképpen hajtsák be, és szedjék be azok minden terményének és borának a kilencedrészét a saját szükségletükre.
1. § A

prelátusok

és egyházi férfiak is, akiknek jobbágyaik vannak, előbb a tizedet, ezután hasonlóképpen minden terményüknek és azok összes borainak a kilencedrészét hajtsák be.
2. § És ha egyesek az imént említett behajtással kapcsolatban másként járnak el, az olyan ellenszegülőknek és jelen rendeletünk meghiúsítóinak a birtokain a terményeknek és bornak ama kilencedrészét – bármiféle mérséklés és engedmény nélkül – a saját szükségletünk céljaira mi fogjuk behajtani,
3. § hogy ezáltal tekintélyünk gyarapodjék, és maguk az országlakók nekünk annál hívebben szolgálhassanak.

Ez a törvénycikk egységesítette Magyarországon a jobbágyi terheket azáltal, hogy minden jobbágy számára kötelezővé tette földesura felé a kilenced fizetését. Ha a földesúr elmulasztotta ennek beszedését, a király a maga javára hajtotta be a földesúr birtokain. Ez a szigor a kisebb birtokkal rendelkező nemesek érdekeit szolgálta. Az egységes adóterheknek köszönhetően ugyanis a nagyobb birtokosok már nem tudták kedvezményekkel elcsábítani mások jobbágyait a maguk birtokára. A kilenced valójában nem a jobbágy által megtermelt javak kilencedét jelentette, hanem azok kilencedik tized részét. Azért a kilencedik tizedről rendelkezik az uralkodó e törvénycikkben, mert a tizedik tizedet már Szent István törvényei óta az egyháznak fizették a jobbágyok.

VII. törvénycikk
Birtokadományozással kapcsolatban kiadott oklevelek kancelláriai díja

Az olyan birtokok után pedig, amelyekről kimutatják, hogy általunk, valamint utódaink által adományozhatók, azok terjedelméhez képest, tudniillik 10

márkát

jövedelmező birtok után alkancellárunk egy

márkát

, az oklevél írója pedig egy

fertót

, és a nagyobb, 20

márkát

jövedelmező birtokok után [az alkancellár] két

márkát

, és az íródeák hasonlóképpen egy

fertót

kapjon és vegyen fel, és tovább, az adományozás céljaira újból szabadnak talált birtokok nagyságának a növekedése szerint.

Ez a törvénycikk mai kifejezéssel élve „vagyonszerzési illetéket” vezet be. A király által tett birtokadományokról készült oklevelek kiállításáért cserébe a kedvezményezettnek kellett fizetnie. Az adományozott birtok értékének 10%-át kellett a királyi oklevelek kiadásáért felelős alkancellár számára megfizetni, valamint egynegyed márkát az ő munkáját segítő írnoknak.

VIII. törvénycikk
A szárazföldön igaztalan vámokat szedni nem szabad

És azoktól, akik szárazföldön és folyókon lefelé jönnek és felfelé mennek, igaztalan vámokat nem szabad szedni.
1. § Hanem csak azok fizessenek, akik hidakon és hajókon túlnan kelnek át,
2. § mivel úgy értesültünk, hogy azokon országunk nemeseit és nem nemeseit [egyaránt] sokkal és szerfölött zaklatják.

Az átkelőhelyek használatáért vámot kellett fizetni a hidak és révek birtokosainak, akik ennek fejében gondoskodtak azok karbantartásáról. A vám létesítésének engedélyezése a királyi felségjogok közé tartozott. Ennek érvényesítése érdekében született a cikkely. A királyi engedély nélkül, önkényesen létesített vámokat kell értenünk „igaztalan” vámok alatt.

IX. törvénycikk
A törvény rendje szerint elítélteket a bíró tartóztassa le, és egyezkedés végett három napig őrizze

Egyébiránt, ha valamely nemest, bármilyen tettéért, a

nádornak

és

országbírónak

vagy bármely más bírónak a jelenléte előtt a törvény rendje szerint

hatalombajban való elbukásban

, továbbá

patvarkodás

hamis bírósági határnapon való perben állás

és hamis oklevelek bemutatásának vétségében, valamint fővesztés ítéletében marasztalnak el,
1. § annak az ügynek a bírája az ilyen elítéltet tartóztassa le, és három napig tartsa őrizetben, hogy a feleknek módjuk legyen a kibékülésre és kiegyezésre,
2. § ha pedig nem tudnának kiegyezni, akkor az ország szokása szerint szolgáltassa ki ellenfele kezéhez, hogy rajta a törvény szerint megérdemelt büntetést végrehajthassa.
3. § És ha az ilyen elmarasztaltat ellenfele halállal vagy az ország szokása szerint valami másféle megérdemelt büntetéssel sújtja, akkor [az elítélt] a bírótól és ellenfelétől minden pénzbeli fizetés vagy birtokának a megterheltetése nélkül szabadul.

A törvénycikk értelmében lehetőséget kellett biztosítani arra, hogy a felsorolt, súlyosnak tartott bűncselekményekben elítéltek egyezségre lépjenek a per nyertesével.

X. törvénycikk
Az elítéltek bűneiért fiaikat, fivéreiket, rokonaikat, nővéreiket és feleségüket nem szabad büntetni

És az ilyen kivégzett embereknek a bűne miatt fiaikat, fivéreiket, rokonaikat, nővéreiket és feleségüket nem szabad büntetni, hanem békésen és háborítatlanul maradjanak meg birtokaikban, házaikban és javaikban.
1. § Ha pedig az előbb jelzett módon elítélt ember ellenfelével ki tudna egyezni, a bíró többet nem fogadhat el 50

márkánál

, és kellő határidőt is kell biztosítania részére, hogy fizetni tudjon.
2. § És ha a számára kijelölt határidőben a fizetést nem teljesítené, akkor a bíró, a határidő leteltével – magához vévén a

királyi embert

és valamely

káptalannak

vagy

hiteleshelyi

működést folytató

konventnek

a bizonyságát – annak birtokából 50

márkát

érő részt vagy részeket annyi ideig való birtoklás végett foglalhat el, míglen azok, akiket annak vagy azoknak a kiváltása inkább megillet, azon az 50

márkán

ki nem váltják.

Korábbi uralkodóink, például Szent László törvénykönyveiben még bevett szokás volt a bűnösök közeli, ártatlan családtagjait is megbüntetni. Ez még Nagy Lajos király idejében is előfordulhatott, hiszen nemcsak ez a törvénycikk igyekszik ennek a szokásnak gátat vetni, de a XIX. törvénycikkben is visszatér a probléma.
Emellett ez a törvénycikk kiegészíti a fentebbi, főbenjáró vétséget elkövetőkkel szembeni eljárás menetét. Amennyiben sikerül az elítéltnek megalkudnia a károsulttal, és megváltania életét, úgy ezen összeg felett még a bíró számára is köteles illetéket fizetni. Az ötven márka igen magas összeg volt, így csak az igazán tehetősek lehettek képesek ennek megfizetésére. Amennyiben az elítélt nem tudta vagy akarta megfizetni a bírói illetéket, abban az esetben a bíró a

hiteleshelyek

tanúskodása mellett lefoglalhatta az elítélt birtokait mindaddig, míg az ötven márkát meg nem kapta.

XI. törvénycikk
Az ország nemesei egy és ugyanazon szabadságot élvezzék

Ugyanazon nemeseknek a kérésére ahhoz is hozzájárultunk, hogy mind az országunk határai között lakó valódi nemesek, mind pedig azok is, akik országunk határain belül fekvő

hercegi tartományokban

élnek, egy és ugyanazon szabadságot élvezzék.

E törvénycikk I. Lajos király törvényének egyik kiemelkedő hatású pontja, mely jogi értelemben lezárta a nemesség eredetileg különböző jogokat élvező csoportjai egységesülésének évszázados folyamatát. A törvény egységesítette az ország különböző részein szokásban lévő nemesi kiváltságokat, és ettől fogva minden magyarországi nemesre ugyanazon jogok és kötelezettségek vonatkoztak, különbség nélkül.

XII. törvénycikk
A Dráva és Száva között lakó, valamint a pozsegai és valkói nemesek a nyestbőradó alól mentesek legyenek

kamaranyereséget

a Dráva és Száva folyók között lakó, valamint a Pozsega és Valkó megyei nemesek is országunk más valódi nemeseivel együtt egyformán tartoznak fizetni.
1. § És mostantól fogva s a jövőben a „bán zsolozsmájá”-nak nevezett nyestbőradó ügyében se zaklassák őket,
2. § hanem, miként országunk más részeinek többi nemesei, ők is teljességgel kivételezettek és mentesek legyenek bármiféle más, eddig fizetni szokott adónak mindennemű szolgáltatása alól.

Ez a törvénycikk szorosan kapcsolódik az előzőhöz, hiszen ez a Szlavóniában élő nemesekre korábban vonatkozó különleges kötelezettség eltörléséről rendelkezik. Évszázadokig az e területen élőknek nyestbőradót kellett fizetnie a király számára – ezt őrizte meg a

Szlavónia címerében

látható nyest alakja is. Innentől kezdve azonban az ország többi nemeséhez hasonlóan adómentességet élveztek. A kamara haszna elnevezésű adót valójában nem a nemesek fizették, hanem a földjeiken élő jobbágyok. Pozsega és Valkó megyék nem tartoztak Szlavóniához, attól keletre feküdtek a Dráva és a Száva folyó közötti területen. A nyestbőradót azonban ezekben a megyékben is szedték már az Árpád-korban is.

XIII. törvénycikk
A nemesek azon birtokait, melyeken bányák találtatnak, ugyanazon értékű birtok adása nélkül a király el ne vegye

Ha pedig a nemesek birtokain, arany- vagy ezüst-, réz- és vasbányákat vagy egyéb bányákat találnának, ezeket megfelelő csere nélkül nem szabad elvenni, hanem az ilyen aranyat termő birtokokért, ha a királynak úgy tetszik, hasonló értékű birtokokat adományozzon az említett nemeseknek.
1. § Különben, ha a királyi felség azokat az ércben bővelkedő birtokokat csere formájában nem akarná átvenni, akkor a királyi haszonvételt vagy királyi joghoz tartozó

bányajövedelmeket

a maga nevében szedesse be, ugyanazon birtokokat pedig – mindennemű egyéb haszonvételeikkel, jövedelmeikkel és jogaikkal együtt – a nemesek kezén hagyja meg,
2. § miként ugyanazon Károly király úr, a mi legkedvesebb atyánk is oklevelének az erejénél fogva az országlakosoknak ezt megígérte.

Ahogy a törvénycikk utolsó mondata is utal rá, itt lényegében egy Lajos király édesapja, I. Károly által bevezetett gyakorlat megerősítéséről van szó. Korábban a birtokán nemesfémre bukkanó földesúrnak nem volt érdeke ezt felfednie, hiszen a király rendszerint elvette tőle a nemesfémben bővelkedő birtokot, és másikat adott cserébe. I. Károly változtatott e gyakorlaton, és az aranyra vagy ezüstre lelő földbirtokosokat nem megfosztotta földjeiktől, hanem csak a haszon egy részét követelte meg tőlük. Intézkedésének köszönhetően a magyarországi nemesfémbányászat rendkívüli mód fellendült, és az ország Európa kiemelkedő arany- és ezüsttermelőjévé vált.

XIV. törvénycikk
Az adományozott birtokokkal kapcsolatos perbe a király nevét ne keverjék bele

Ha pedig birtokot vagy birtokokat adományoztunk valakinek, az a neki adományozott birtokot vagy birtokokat foglalja el a maga részére, és ne a mi nevünkben, hanem a saját nevében pereskedjék a mondott birtokba való iktatáskor jelentkező ellentmondókkal:
1. § úgy, hogy a mi nevünket abba a peres ügybe bele ne keverjék;
2. § és az ilyen ügyek végrehajtására tőlünk

ügyvédvalló oklevelet

se kaphassanak vagy eszközölhessenek ki.

A király alattvalói hűségének biztosítására gyakran élt a birtokadományozás eszközével. Erről a kancelláriában illeték ellenében kiállították az adománylevelet. Ennek birtokában az új tulajdonost a király embere iktatta birtokába a szomszédok és a helyi

hiteleshely

képviselőjének jelenlétében. A birtokba iktatás ellen azonban lehetséges volt kifogást emelni, ha valaki úgy érezte, hogy jogot sért az új tulajdonos birtokadománya. Ebben a törvénycikkben az került rögzítésre, hogy az efféle kifogások esetén az adományozott nem számíthatott a király támogatására. Ha más úgy érezte, hogy valójában őt illeti meg az adott birtok, perre vihette az ügyet. Az uralkodó ezzel kivonta magát a birtokadományozással járó esetleges jogi bonyodalmak felelőssége alól.

XV. törvénycikk
A nemeseket ne kényszerítsék, hogy a vámhelyekre menjenek

A nemeseket arra se kényszerítsék, hogy útjukban a vámhelyeket érintsék,
1. § hanem azokon a réveken, amelyeken csak akarnak, minden akadály nélkül szabad átkelésük legyen.

A törvénycikk azzal az intézménnyel foglalkozik, melynek „útkényszer” a neve. Ez arra kényszerítette az úton járókat (mindenekelőtt a kereskedőket), hogy meghatározott útvonalakat használjanak, melyek érintik a vámszedőhelyeket. A rendelkezés a nemeseket mentesíti az útkényszer hatálya alól.

XVI. törvénycikk
A jobbágyokat ne költöztessék el erőszakkal

És egyetlen országlakosunknak a jobbágyait – [még ha] a királyi vagy királynéi felséghez, akár pedig az egyház

prelátusaihoz

vagy országunk főuraihoz tartoznak is azok – erőszakkal, ugyanazon jobbágyok urainak önként adott engedélye nélkül nem szabad elköltöztetni.

Ez a törvénycikk a hatalmaskodások ellen született, és kimondja, hogy a földesúr jóváhagyása nélkül erőszakkal nem lehet elhurcolni birtokáról az ott élő jobbágyokat. A földesuraknak ugyanis elengedhetetlen volt, hogy a jobbágyok megműveljék a földjeiket, és ebből bevételt termeljenek számukra.

XVII. törvénycikk
A nemeseket lakodalom idején ne kényszerítsék a vámhelyeken egy

márka

fizetésére

Végül azt a szokást, hogy amikor országunk nemesei házasságkötés céljából elmennek, és feleségükkel a szokott módon otthonaikba visszatérnek, a hidakon és vámhelyeken egy

márkát

követelnek tőlük, jónak láttuk megszüntetni és eltörölni.

A szöveg alapján szokásban lehetett az esküvőjükre tartó és onnan hazatérő nemesek megvámolása az átkelőhelyek használatakor, nem is kis összegben. A fentebbi rendelkezésekkel összhangban azonban a király megtiltotta ezen díjak behajtását, és vámmentességet biztosított a nemeseknek.

XVIII. törvénycikk
A jobbágyokat régi vétkeikért nem szabad fogságra vetni

És éppen úgy nem szabad országlakóink jobbágyait a királyi és királynéi városokban és szabad falvakban, a

prelátusok

és bárók, valamint más nemesek tartozéka és birtokain – régi vétkeikért – javaikban és személyükben feltartóztatni, letiltani vagy fogságra vetni.
1. § de, ha ugyanazok nyilvánvalóan sebet, sérülést, emberölést, gyújtogatást és más ezekhez hasonló szörnyűségeket követtek el, akkor ugyanazok részéről szolgáltassék ítélet és igazság, s az ítéletet és megfelelő igazságot minden panaszos azok ura előtt keresse.

A cikkely a középkorban „lefoglalás” néven ismert eljárást tiltja. A „lefoglalás” azt jelentette, hogy a korábban valamiféle kárt okozó, de azt meg nem térítő személyt (pl. azt, aki adósságát nem egyenlítette ki), ha lehetőség nyílt rá, feltartóztatták (vagy javait elvették) mindaddig, míg a kárt meg nem térítette. A cikkely ezt a gyakorlatot tiltja el az említett körben, a súlyosabb ügyek esetében pedig azt írja elő, hogy a panaszos a bűnösnek vélt jobbágy földesura előtt tegyen panaszt.

XIX. törvénycikk
Atyja vétkeiért a fiú ne bűnhődjék

Továbbá az atya vétkeiért a fiút sem személyében, sem birtokaiban, sem javaiban nem szabad büntetni.

XX. törvénycikk
Az egyházi férfiak három vizsgálati levéllel nem szerezhetnek birtokot

És a püspökök,

káptalanok

, apátok,

konventek

, prépostok és más birtokos egyházi személyek három

vizsgálati oklevéllel

, hacsak a királyi felség tetszése szerint kiszemelt megbízható férfiak útján a megszerezni kívánt birtokok dolgában nemesek és egyháziak között nem tudakozódik, és magát nem tájékoztatja birtokot sem nem szerezhetnek, sem meg nem tarthatnak,
1. § csupán csak a király, a királyné vagy a királyi felséget helyettesítő bíráknak a kiváltságleveleivel.

Ez a törvénycikk arról rendelkezik, hogy uralkodói kiváltságlevél nélkül az egyház ne szerezhessen birtokot magának.

XXI. törvénycikk
A káptalanok és konventek bizonyságairól és azok napidíjáról

káptalanok

vagy

konventek

emberei pedig, akiket királyi parancsra bizonyságul kivisznek, csak olyanok lehetnek, akik ugyanabban az egyházban méltóságot viselnek.
1. § És ha annak a

káptalannak

vagy

konventnek

a bizonyságát az ő saját lován vitték ki, akkor naponként két

garast

, ellenben ha annak a nemesnek a lován száll ki, akkor ugyanaz a nemes naponként egy

garast

tartozik neki fizetni.

A cikkely a

hiteleshelyi

eljárás néhány kérdését szabályozza. A birtokokat érintő eljárásokban (adományul nyert birtok iktatása, birtok eladása vagy cseréje) a

hiteleshelyi

kiküldött számított közhitelű tanúnak, aki jelentést készített a királynak vagy az illetékes hatóságnak. A közeli

hiteleshely

igénybevételének előírása az eljárás költségeit csökkentette, a mai fogalmaink szerinti napidíj megszabása pedig az esteleges vitáknak vette elejét.

XXII. törvénycikk
A királyi ember csak abból a megyéből való lehet, amelyben a végrehajtás történik

A királyi ember pedig, akit idézés vagy

tanúvallatás

foganatosítására visznek ki, csakis abból a megyéből vagy kerületből való lehet, mint az, akit idéznek, vagy aki ellen a tanúvallomás történik.
1. § És a

káptalanok

bizonyságát a legközelebbi

káptalanból

kell idézésre vagy

tanúvallatásra

kivinni.

A cikkely összefügg az előzővel, hiszen a királyi ember volt az említett eljárásokban a király vagy más hatóság nevében eljáró személy, míg a

hiteleshely

megbízottja az ő eljárásának szabályszerű voltát tanúsította. A helyi királyi ember kirendelése éppúgy az eljárás költségeit csökkentette, mint a közeli

hitesleshely

igénybevételének előírása.

XXIII. törvénycikk
A

tanúvallatások

másképpen nem történhetnek, csak a nemeseknek az egybegyűjtésével

És

tanúvallatások

más módon nem történhetnek, hanem csak a király vagy a

nádor

, vagy az

országbíró

parancslevelének az alapján.
1. § És annak a megyének vagy kerületnek a nemeseit hívják össze, és tőlük tudakozódjanak nyilvánosan.

A cikkely ismételten a

"tanúvallatások"

kérdését tárgyalja, ám a helyi nemesek közreműködésének előírása ez esetben nem az eljárás költségeit csökkenti, hanem azt a célt szolgálja, hogy olyanokat hallgassanak meg, akikről feltételezhető, hogy megbízható ismeretek birtokában vannak.

XXIV. törvénycikk
Békebírságul három

márkánál

többet nem szabad követelni

Ha a perlekedők bármilyen fontos vagy nehéz ügyben egyezkedni akarnak, a bíró abban nem gátolhatja meg őket.
1. § És békebírságul három

márkánál

többet semmiképpen sem követelhet tőlük.

Középkori szokás szerint az ítélkező bírót illette meg a peres érték egyharmada. Ám a perlekedésben résztvevőknek lehetőségük volt egymás között megegyezni és eltekinteni a bírói ítélet végrehajtásától, és ekkor a bíró elesett a neki járó díjtól. Kárpótlásként járt neki a „békebírság”, melynek összegét a törvény e rendelkezése legfeljebb három márkára korlátozza.
A súlyosabb vétségek esetében más összeg járt a bírónak a felek megegyezésekor, erről a fenti IX. és X. törvénycikkek rendelkeznek.

XXV. törvénycikk
Minden birtokjogi pert halasztás nélkül, a harmadik határidőben be kell fejezni

S a birtokok dolgában megindított és a jövőben megindítandó valamennyi pert is minden halogatás és halasztás nélkül, a harmadik határidőben be kell fejezni.

A középkori peres eljárás többnyire igen hosszadalmas volt, mert számos lehetőség volt arra, hogy a felek a tárgyalás elhalasztást kérjék, még akkor is, ha a mulasztás miatt elrendelt halasztást bírsággal büntette a bíróság. A cikkely rendelkezése a gyakran évekig elhúzódó ügyek lerövidítésére irányul.

Befejezés

1. § És hogy jelen megerősítésünknek, megújításunknak, rendelkezésünknek és a szabadságok általunk való ezen bőkezű adományozásának és engedélyezésének a rendje örökké tartó erőt nyerjen, s hogy azt mi és utódaink akármelyik részében bármiképpen soha vissza ne vonhassuk, függő és közhitelű kettős pecsétünkkel megerősített jelen kiváltságlevelünket adtuk ki.
2. § Kelt kedvelt és hűséges hívünknek, a Krisztusban tisztelendő atyának, Miklós úrnak, Krisztus és az apostoli szék kegyelméből a zágrábi egyház püspökének, udvarunk alkancellárjának a kezéből, az Úrnak l351. esztendejében,

december Idusa előtt a harmadik napon

, uralkodásunknak pedig a tizedik évében.
3. § A Krisztusban tisztelendő atyáknak és uraknak: Miklós esztergomi érseknek s ugyanazon hely örökös ispánjának és Domonkos

spalatói

érseknek, Dénes testvér kalocsai

választott érseknek

, Miklós győri, Demeter váradi, András erdélyi, Kálmán győri, Miklós pécsi, Mihály váci, János veszprémi, Tamás csanádi, Tamás testvér szerémi, Peregrinus testvér boszniai, István testvér nyitrai és Balázs testvér

tinnini

püspököknek, kik az Isten egyházait kormányozzák szerencsésen,
4. § a nagyságos bárók közül pedig: Miklós

nádornak

és a

kunok bírájának

, Lőrinc fia Miklós erdélyi vajdának, Olivér tárnokmesterünknek és legkedvesebb anyánk, a királyné asszony udvarbírájának, Tamás ispán

országbírónak

, Istvánnak, egész Szlavónia és Horvátország bánjának, Domonkos

macsói

és Miklós

szörényi

bánnak, Pál királynéi tárnokmesternek, Bertalan pohárnokmesterünknek és Lőkös étekfogómesterünknek, Dénes lovászmesterünknek és Töttös ajtónállómesterünknek, nemkülönben ugyanazon Olivér mester fia János királynéi étekfogómesternek, Móric fia Simon pozsonyi ispánnak és igen sok másnak az idejében, kik országunk ispánságait és tisztségeit viselik.

A király pecsétjével ellátott oklevelek mind a kancelláriában, a királyi udvar írásbeliségéért felelős hivatalában készültek. Az oklevél legvégén a dokumentumot készítő alkancellár neve mellett az okmány keltezése olvasható: 1351. december 11. Ehhez társul az úgynevezett méltóságsor, mely felsorolja, hogy az oklevél kiadásának idején kik töltöttek be fontos tisztségeket, kezdve az érsekekkel és püspökökkel, majd a világi főurakkal.
A törvény szövegét minden vármegyének megküldték kihirdetésre, azonban az eredeti oklevélből mára csupán hét példányban maradt fenn. A törvényt – s benne az abban átírt 1222. évi Aranybullát – a későbbi uralkodók többször átíratták, tartalmát pedig megerősítették. A nemesség évszázadokkal később is ezekből a szövegekből eredeztette kiváltságait, és a Nagy Lajos által ekkor megerősített ősiség és a kötelező kilenced egészen 1848-ig érvényben maradt.